| REZUMAT: |
„...ne aggódj, ahogyan a kavicsot vízbe dobják, még sokáig gyűrűződik a víz utána,
szépen, lassan úgy érik meg a változás...” (Hézser Gábor)
2003-as évet írtunk, mikor ezek a szavak elhangzottak egy forgalmas, kolozsvári
színtéren, kötetlen beszélgetésünk alkalmával. Akkor még ritkán lehetett hazai protestáns
teológiai berkekben akár a pasztorálpszichológia kifejezést is hallani, még kevésbé hazai
tudományos műhelymunkában alkalmazni. Fiatal teológusként korán „megfertőződtem” a
rendszerszemlélet, családterápiában és konzultációban alkalmazott fő irányelveivel. Hiányzott
azonban számomra az a személy, forrás vagy fórum, mely a két területet, a teológiailelkigondozói
és pszichoterápiás irányzatok antropológiáját, hatásterületét, határait és
metszéspontjait érdemben szintézisre hozta volna. Egyik ilyen ismert alapmű forgott
akkoriban közkézen: Hézser Gábor „A pásztori pszichológia” összefoglaló munkája. Tudom,
hozzám hasonlóan sok, téma iránt érdeklődő teológusnak jelentett esszenciális kapaszkodót ez
a könyv. Csak ennyi év után értem meg a szerző fent idézett és egykori kérdésemre adott
válaszát. A vízbe dobott kő hatása lassan valóban megérlelte a tudományos válaszokat, s úgy
vélem, tíz év elteltével, egyházi fórumaink is egyre nyitottabbak immár a teológia és a
társadalomtudományok dialógusára. |
|